Török Sándor: Valaki kopog (1937)

"Máról holnapra nem történik semmi. Gyors karriert csak füzetes regényekben és főként ostoba színdarabokban csinálnak a fiatalemberek. S mennél nehezebb előrehaladni, annál több ilyen írásművet fogyasztanak a kiadók és színházak. Keresett portéka az olyan história, melyben valaki tehetség nélkül, munka nélkül, véletlenül és máról holnapra karriert csinál. Ez a blöff az egymás sarkába tipró nemzedékek, az emberiség vágyálma. Szeretik nézni és hallgatni a „hős”-t, amint helyettük is befutja azt a fényes pályát, amelyre áhítoznak, s amelyet el nem érhetnek. A „mese” ez, az ősi mese, a mese szépsége, a mese lírája nélkül. Silány rendű főnyeremény-álmok ezek. S a főnyeremény várásának nincs semmi értelme, és aki főnyereményre vár, az nem is érdemel más sorsot, csak azt, hogy főnyereményre várjon."

Török Sándor író, műfordító, újságíró, antropozófus. A köztudatban talán jobban él úgy, mint a Csilicsala csodái, valamint a Kököjszi és Bobojsza című meseregények halhatatlan szerzője.
A harmincas években azonban még csak egy senki volt.
A Szilágyságból Pestre fonott kosarakkal érkező fiatalembernek pénze alig, egzisztenciája szinte semmi. Cikkíróként próbál boldogulni, törvényszéki riportokat készít, '28-tól pedig napidíjas állást kap a Széchényi könyvtárban.
Mindezek mellett és legfőképpen pedig: albérlő.

1937-es regénye, a Valaki kopog a korabeli pesti valóság ábrázolata. Egy letűnt, (ám valamilyen formában mind a mai napig továbbélő) világé, amelyben a kispénzű emberek számára az önálló, mások által háborítatlan élet luxuscikknek számít, így kénytelenek mások fedele alá húzódni, kiszolgáltatva idegenek kényének-kedvének.
Ebbe a közegbe csöppen az ifjú újságíró, és a következő tíz évben hosszabb rövidebb szakaszokban végiglakja Budapestet. A vágyott státusz: főbérlővé válni, saját helyet szerezni. De odáig hosszú, rögös út vezet, al- és társbérleteken, kibírhatatlan lakótársakon és mindenféle ágyrajáró kreatúrákon keresztül.

Tizenkét fejezet, tizenkét szoba alkotja a regényt. Az egyes fejezetek lazán kötődnek egymáshoz, a kapocs az egyre öntudatosabbá, és egyre több cókmókkal vándorló író, aki figyelmes szemlélőként hitelesen ad számot az újabb és újabb lakótársakról.
Ebben az életben egy kicsit mindenki bolond. Ott van például az Oroszországból hazatért Miklós, aki folyamatosan oroszul számol, de minden alkalommal csak kilencig jut, mert a tizedelésnél ő volt a kilencedik.
Vagy a Cenzor, akit a levelekből kihúzott sorok halála napjáig kísértenek. Vagy a fürdésmánia Brezovszkyék, akik állandó pancsolásukkal gyakorlatilag szobafogságra kényszerítik a lakót, akiről mindezért cserébe kemény összegeket gombolnak le.
Ilyen és ehhez hasonló alakok, lecsúszott nemesek, őrült művészek, büszke szegények kapcsolódnak be ideig-óráig az életébe, hogy aztán nyom nélkül tova is tűnjenek.

Török Sándor folyamatosan mentegetőzik, hogy nem áll szándékában önéletrajzot írni, magát azonban nem hagyhatja ki a történetből. De ez nem is baj. A sűrű bocsánatkérés felesleges. Én többet is megbocsátottam volna.

Megnyugtató, ugyanakkor valahol szomorú is látni, hogy az emberek vajmi keveset változtak ebben az elmúlt majd' száz évben. Ostobák, élhetetlenek, gerinctelenek mindig is akadtak, de szerethető, emberséges emberekből is akad azért a világban.
De hogy ki melyik kategóriába tartozik... az csak lakva ismerszik meg igazán.

Értékelés: 4/5